Korlátok kontra szabadság – aranyközépút, merre halad a „csónakom”?

Önismereti utam során eljutottam egy megállapításra magammal kapcsolatban, talán a generációmban többen tudnak vele azonosulni.

Milyen neveltetést kaptam? Szüleim, nagyszüleim, gyerekkorom nevelőinek egy része még a rendszerváltás előtt élték életük java részét, egy zártabb, korlátokkal teli világban. Ezt ismerték, mást nem. A neveltetés, a befolyás, amit kaptam gyerekkoromban jól elraktározódtak a fejemben.

Jött a rendszerváltás, más lett a világ, megnyílt a nyugat kapuja. Hogy jó e, vagy sem, azt mindenki érzi, én is 😊. Az aranyközéputat a nyitottság ma már jóval meghaladta, szerintem nem túl egészséges, ami ma folyik… Az internet, a technika új teret adott sok mindennek.

Visszatérve Rám. Kaptam egyfajta szűkebb látókörű, korlátozottabb, konzervatívabb, kisvárosi nevelést. A világ aztán ifjú, és felnőttkorban mást mutatott. Már egész korán, hiszen a rendszerváltás után 2 évvel, 15 évesen a kézilabda egészen a fővárosig repített, és az is egy nagy változást hozott az életembe.

A huszas éveimben, a harmincas éveim első felében szabadnak éreztem magamat, egy új korlátoktól mentesnek tűnő rendszerben, a fővárosban, nagyvárosokban, utaztam is. Erejem teljében voltam, független voltam és meg akartam váltani a világot. Karrier, család. 40 felé közeledve kezdtem fáradni, egyre több stressz rakódott rám, kevésbé tudtam már tudatos lenni, és szép lassan a gyerekkorból, neveltetésből adódó tudatalattiban elraktározott korlátok kúsztak vissza az életembe. Kezdtem bezárkózni.

Nagyon sok blokkot kellett kioldanom a fejemből és fókuszt tenni azokra a tulajdonságaimra, amelyek aranyközépúton tartva, most ismét visznek előre, tovább a saját utamon.

Hiszem, hogy a korlátlan szabadság sem egészségesebb, mint a túlzott korlátozottság. A kettő között van valahol, ami jó, ezt én is keresem most. Már középen csónakázok valahol, hol kissé jobbra, hol kissé kitekintve balra, de úgy érzem előre haladok ismét.

Az általános konklúzió számomra az, hogy az a szellemiség, amit gyerekkorban magunkba szívunk és elraktározunk nem biztos, hogy megállja a helyét később, főleg, ha ilyen rohamos tempóban halad és változik a világ. A változásra való képesség nagy kincs.

Az elmúlt pár évben történt egy két megálljt parancsoló esemény, ami befelé fordulásra kényszerítette az embereket.

Függetlenül a világ eseményeitől, saját bőrömön tapasztaltam meg, nagyon is szükség van arra, hogy magunktól is megálljunk néha. Azért, hogy magunkba nézzünk és észrevegyük, kell-e valamin változtatnunk ahhoz, hogy jó irányba haladjon a „csónakunk”…⛵️