Mozgásban, a Testi – Lelki – Szellemi egyensúlyra, azaz kiegyensúlyozottságra törekedve – új biciklivel tekerek tovább, új úton a saját tempómban

Régóta nem volt egyensúly az életemben, ha egyáltalán volt olyan…?

A fejemet használtam legtöbbet. Sokat köszönhetek neki, de túl nagy szerepet kapott, és elfáradt. A gyerekkori sérelmeimnek hátat fordítva, a fiatal felnőttkori tudatos gondolkodásomra ráhalmozódott még jó sok minden az évek alatt. Besokalltam, elfáradtam, káoszt éreztem magam körül. A tudatosságomnak már csak foszlányait tudtam előhívni. Helyette a tudatalattiból (gyerekkori mintákból, hiedelmekből, generációs örökségekből, külső elvárásokból táplálkozó) korlátokkal teli gondolatok lettek túlsúlyban a fejemben.

 

A testem aktív volt, de mögötte a külső befolyás vette át a hatalmat mozgatórugóként, ez se volt jó. Írtam korábban már róla.

 

A lelkemet meg jól ott/elhagytam valahol a gyerekkoromban, az óvodai éveimben elkezdve fokozatosan.

 

Ekkor ment el apukám egy távoli városba dolgozni, és csak hétvégente járt haza. Anyukámmal nem tudták ezt az új felállást jól kezelni. Jöttek a veszekedések, elindult a lejtmenet, én viszont valami miatt nem voltam hajlandó velük tartani. Nem azzá a tipusú gyerekké váltam, aki a szobájában magára húzza az ajtót, hogy ne hallja, mi folyik odakint, persze volt ilyen is. Én tudomást vettem róluk, sőt, ahogy cseperedtem, meg is mondtam nekik a magamét a sajátos gyerekszájammal, főleg anyukámnak, mivel ő volt otthon. Sok foganatja nem volt, max. elcsattant egy pofon.

 

Úgyhogy elég korán meg kellett tanulnom, hogy a saját jólétemért el kell indulnom máshová (mozgásban kell lennem ), ha ezt az otthonom nem adja meg. Sokat jártam át a szomszédba a gyerekekhez, nagymamámhoz, rokonokhoz, és aztán az élet egészen fiatalon 14 évesen ki is repített otthonról, jó messzire, a fővárosba, mert elvágytam otthonról, de nagyon. Ekkor volt a legnagyobb mélypont a szüleim között. Szerencsémre azt még meg tudták oldani, hogy én tovább léphessek, és elengedtek. Ők sajnos nem tudtak továbblépni, beleragadtak a saját mélységeikbe. El is váltak, és sajnos családi tragédia lett a vége.

 

Az, hogy a szüleim élete miért alakult úgy, ahogy és hogy miért nem tudták nekem megadni azt, amire vágytam, hát ezen sokat agyaltam már felnőttként. Főleg mikor magam is anyává, szülővé váltam. Sérelmekkel telve, sok velük kapcsolatos ügyemet kellett oldani, elengedni, hogy eljussak a feldolgozatlan múltamból, a jelenembe végre, mert nagyon kezdtem észrevenni magamon, hogy a reakcióim nem az enyémek sokszor, hanem amit anno láttam otthon… és én is megkaptam itthon a gyerekszájat a saját fiaimtól, de nekem ez a legnagyobb felkiáltójel volt a változásra.

 

Azért nem tehetek már semmit, ami megtörtént, feldolgozni viszont fel kellett. Bő egy év kellett neki, hogy a múltamat nagyjából elengedjem (mert korábban csak hátat fordítva elnyomtam magamban és a kettő nem ugyanaz).

 

A kiegyensúlyozott élet. Mintám nincs, recept sincs rá, úgyhogy ki kell alakítsam ezt most magamnak/magunknak, mert vágyom rá és megérdemlem.

 

Most – úgy érzem – jó úton van a fejem, a testem, a lelkem is, egyre jobban, kezdenek összhangba jönni.

 

A testemet illetően, a mozgásban újból a belsőm motivál és nem elsősorban a külcsín, hogy megfeleljek, hogy jobb legyek. Sokat sétálok, vagy biciklivel járok. Gyógytornázom itthon és járok szakemberhez is, hisz a többévtizednyi ülőmunka és a „teher”cipelés Rám sem volt áldásos hatással. Megtaláltam azt a mozgásformát is, amit imádok, és amit szeretettel közvetítek tovább másoknak is az óraimon (@Női Csoportos Tánc Böbével).

Mellette próbálok továbbra is egészségesen táplálkozni (erről lesz külön írásom, mert itt is átéltem egysmást ).

 

A lelkem is jól van. Az önismeret csodákat tett, megnyitotta számomra újból az érzéseim birodalmát. Nagyon rossz volt úgy élni, hogy már nem nagyon érintett meg semmi, mert kezdtem bezárni, és mint egy robot, a „NEM”et nem ismerve csináltam mindent, amit kellett, szinte érzések nélkül. Elég tartós szoftver és aksi működtetett, mert sokáig húztam így. De végül az aksi lemerült, a program szavatossága lejárt , és nem támogatottá vált .

 

A fejemben a gondolataimat rendez(t)em, tisztítom, van helye ismét az újnak, a kreativitásnak. Rengeteg ötletem van, nem csak magam, de más számára is, aki nyitott irányomban. Tudatosságra törekszem, hogy mit engedek be a fejembe, tartok meg, és mi az, amit elengedek. Tanulásra is használom újból. Azt tanulom, amit szeretek. Tanulok a gyerekeimtől, a páromtól, a barátaimtól, Tőletek emberektől. Szerintem ma már rengeteg helyről lehet tanulni, nyitott a világ. Persze igaz, mindez akkor, ha van hely a fejünkben az új befogadására.

 

A változáshoz idő kell, türelem és munka önmagunkkal. A munkával sosem volt gondom, időm is van, a türelem volt a legnehezebb ügyem ezek közül, fejlődöm itt is.

 

Idomultam a gyorsan változó világ irányába, kívülre megfelelve, túlpörögtem magamat… nem könnyű visszalassulni, de…

…hiába tekertem sebesen, gyorsan és keményen, kitartóan, a biciklim elborult , mert a végére értem annak az útnak, amit az a hitrendszer táplált, AMI (a szüleimé, a külvilágé, a volt munkahelyeimé és mindené, ami hatással volt rám, és beengedtem magamba), és most újra útra keltem, a saját hitrendszerem szerint, a saját tempómban…