Önismeretről – Én, ami vagyok, aminek láttam magam, és milyennek látnak mások? 

Kemény dolog az Önismeret. Főleg, ha úgy jársz, mint én, és sokáig nem nézel valójában a tükröd 🪞legmélyére és látod meg önnön valódat. Én is csak a felszínt néztem jó sokáig…

Hogy ki vagyok? Erre a kérdésre nem is tudtam már a választ. Telítve voltam már a külsőségekkel, a megfelelni vágyással, az elvárásokkal. Szinte csak kapkodtam a levegőt. El kellett engednem, hogy helyet tudjak teremteni az új számára, mert már nem voltam befogadó. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy az alapoktól, a lélegzetvételen, a táplálkozáson át szinte mindent újra kellett definiálnom és változtatni a hozzáállásomon… Elestem és újra meg kellett tanulnom járni.

Hogy minek láttam magam? Külsőleg volt legkevésbé gondom a tükörképemmel – miután a tinikori étkezési zavaromnak köszönhetően álcaként magamra pakolt 25 kg-t lefutottam 🏃‍♀️magamról. Akkor azt hittem ez is elég, hogy jól érezzem magamat.

Miért álcáztam magamat, mitől bújtam el a kilók mögé?

Anyukámék házassága lejtőre került, szépen fokozatosan vált az otthonom, egy olyan hellyé, ahová csak enni és aludni jártam haza. Ami otthon folyt, ami velem történt, arról nem beszél(het)tem senkinek, nem figyeltek Rám, egy idő után már el se mondtam, magamba fojtottam mindent. Tanultam, a sportot abbahagytam, az evésbe menekültem. Egészen a diplomáig.

Az önállósodással a kilóktól aztán megszabadultam, de a szeretet-, és figyeleméhség, amit otthon nem kaptam meg, folyamatos mások iránti, külvilágnak való megfelelést idézett elő. Vágytam az elismerésekre. Vártam a visszaigazolást, hogy jó vagyok. Az motivált, hogy neki(k) megfeleljek, saját magamat háttérbe szorítva.

A munkában stabil voltam és meneteltem előre, legbelül pedig gyökértelennek éreztem magam, távol az otthonomtól és egyedül. Az önértékelésem egyre csúszott lejjebb, aminek aztán még lett pár szerteágazó egyéb tünete is. 28 éves voltam mikor elmentem szakemberhez Budapesten. Ekkor ott éltem.

Egy évig jártam egy pszichodráma csoportba, ami nagyon sokat segített. Ekkor kezdtem el foglalkozni először az önismerettel, a lelkemmel, a belső és tudatos énnel. Addig csak csináltam, ahogy tudtam. Ma már sajnálom, hogy ekkor abbahagytam az önismeretet. Viszont új irányt adott már akkor is és változtatásra ösztönzött.

Megértettem, hogy a karrierem, az egzisztenciám rendben van, szerető családra vágytam, a sajátoméra. Felmondtam, először úgy, hogy azt se tudtam, mi jön utána. Végül jött egy debreceni álláslehetőség, felszámoltam a fővárosi életemet és jöttem vissza haza, a szülőföldemre. 3 hónappal később már a párommal éltem, jöttek hamar a gyerekek is, a család👨‍👩‍👦‍👦, amire vágytam.

A további megfelelésekkel együtt🙈. Nagyon jó szerettem volna lenni feleségként, anyaként is. Ment is egy ideig. A „baj” az volt, hogy mellette a munkában, a sportban és mindenben másban is a maximalizmusom vitt, és hogy én képes vagyok mindenre. A belső szándék a család iránt is lassan megkopott és a külső elvárások vették át a hangsúlyt.

Kezdtem nem jól érezni magamat a bőrömben. A mosolyt oda tudtam leplezni az arcomra egy ideig, hogy mások ne vegyék észre. Sminkkel is tudtam korrigálni, bár ez volt kevésbé jellemző rám.

Gyerekkoromban jól megtanultam, hogy ami belül zajlik, arról nem beszélünk, nem mutatjuk. Kifelé mindig, minden rendben van. Mindig össze tudtam kaparni magamat, de akik jobban figyeltek, és közelemben voltak, azok érezték a vége felé, hogy valami nem klappol Velem. Mindez semmin nem változtatott, amikor egyedül maradtam és senki nem látott, csak a férjem, én úgy estem össze és már cselekedni sem voltam képes jól, még felé sem ☹.

Elfáradtam, összerogytam. A tükörbe már külsőleg is egy fáradt, üres tekintetű, magányos asszony nézett vissza Rám. Ez lennék én???

Újból önismeret. Most már nem hagyom abba. Soha. A mélységbe, a zűrzavarba, amit teremtettem magam számára és ahonnan kiástam magam, nem vágyok vissza.

A kilók mögé sem fogok elbújni, bár az most jöhetne Rám pár 😃

Hogy kinek, milyennek látnak mások? Ez ma már kevésbé érdekel. Vagyok, aki vagyok. Mindenkinek és mindenfelé nem lehet megfelelni. Aki szeret, szeret, aki nem, nem. Oly sokszínűek vagyunk, és hiszem hogy mindenki megtalálja a saját kapcsolódási pontjait az életben, ha akarja. Én is.

Szeretem és elfogadom magamat. Azt a nőt, aki kemény munka árán, hosszú tanulóleckéken keresztül zavaros gondolatvilágából kiszállva, megtisztítva szeretettel, egyre jobban képes a „most”ban élni. Érez, újból mozgásban és lendületben van, testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt. Nyitott szívvel, újból éli az életét.❤️