Problémamegoldás, priorizálás – Másnak is hagyni kell feladatokat a fejlődésre… ami az enyém, az pedig meg fog várni 😊

A Müller Péter idézet (képen) tegnap jött velem szembe a neten, amikor azon gondolkoztam, hogy megtegyek-e egy lépést azért, hogy túl legyek rajta, vagy várjak-e még vele. Még nem tettem meg 😊. Viszont elgondolkodtatott, hogy mennyi mindent szalaszthattam/ronthattam el korábban, mert mindig türelmetlenül szaladtam a történések, a dolgok, a feladatok után, majd már ők is utánam :D.

Ez nem tudatosan alakult így. Tömören, hoztam otthonról egy jókora megfelelni vágyást, egy temperamentumosabb alaphabitust, és anyai mintát, aki röviden szólva sosem állt le, mindig dolgozott, akkor is ha fájt.  Minderre aztán a versenyszféra, a multiközeg rápörgetett egy „keveset”.

Emlékszem, milyen sokszor beírtam az önéletrajzomba fiatalon és büszkén, hogy jó problémamegoldó képességem van… igen az volt, és vonzottam is a megoldandó feladatokat rendesen, jó sokat, terhelhető, megbízható voltam mindig is a munkában; aztán mikor saját családom lett, ott is vonzottam a feladatokat, ha nem volt, kerestem magamnak. Végül meg már olyanokat is oldottam, amit nem is nekem kellett volna. A nap nekem is 24 órából állt, gyorsan, sokat kellett cselekedni és egyre kevésbé tudtam kipihenni magamat. Türelmetlenné kezdtem válni.

Rendet szerettem volna magam körül – hogy végre legyen egy kis nyugtom -, és nem igazán a higgadtság kezdett jellemezni a megoldásokat illetően, ami jött is, egyik a másik után. A végén már kapkodtam, hibáztam, majd megállásra kényszerültem, ELÉG volt.

A munkahelyeken gyorsan eszközölték, hogy más oldja meg a feladataimat, mikor eljöttem. Egyszer egy főnököm sértetten odabökte mikor felmondtam, mindenki pótolható. Igaza volt, ami a munkahelyet illeti. 

Az itthoni, magánéleti dolgaimban pedig elkezdődött egy folyamatos átrendeződés. A szűkebb, tágabb családi feladatokat illetően annyit vállalok, amennyit tudok, nincs már bennem az, hogy erőmön felül teljesítsek mindenben. Egyensúlyba rendeződnek a dolgok, külső segítség is kértem és kaptam, házimunkában is, a gyerekekkel való tanulásban is, a saját lelkem meggyógyításában is.

… és meglepő módon voltak dolgok, amik maguktól rendeződtek, mert hagytam, hogy az angyalok tegyék a dolgukat 😊

Megtapasztaltam, hogy nem kell mindent egyből lereagálni. Van, hogy hagyni kell a dolgokat, hogy beérjenek és lehet kis idő elteltével már nem is lesz ügy, feladat vagy nevezzük bárminek.  Vagy ha igen, akkor pedig meg- és ki fogja várni a sorát.

Vannak dolgok, amikben én vagyok a kompetens, nekem kell dönteni, vagy én is szükségeltetek a megoldáshoz. Itt meg kellett tanulnom ismét priorizálnom. Ez régen ment, de egyre több terület jött be az életembe (munkahely, család, bölcsöde, óvoda, iskola, különórák, sport, hobbi, szülők…stb., a külvilágból érkező dolgokat nem is említve, tetőzve a Coviddal). A végén, mikor már olyan fáradt voltam, hogy nem láttam a fától az erdőt, bizony sokszor nem tudtam priorizálni, ami miatt szintén csávába juttattam magamat.

Az idézetre visszatérve, a „számítgató én”em igazából sokszor – titkon – azt számítgatta vagy várta volna türelmetlenül, hogy ha mindent megoldok, elvégzek és kész leszek mindennel, akkor majd lesz időm és nyugalmam, de nem.

Meg kellett tanulnom, hogy mindent nem nekem kell megoldanom.

Másnak is hagyni kell feladatokat a fejlődésre…

Meg kellett tanulnom, hogy ha nem teszek ideig-óráig semmit, az élet nem áll meg, hanem megy tovább… és amit Nekem szán, az jönni fog így is, úgy is, a maga idejében 😊. Sőt ha sürgetjük, vagy túl akarunk lenni rajta hirtelenjében, talán még rosszabb is, mert olyan helyzetbe kerülhetünk, amire még nem vagyunk felkészülve.