Család, Szeretet – Vitorlákat Fel!

Van egy írásom a

csónakomról, amiben egyedül evezek. Van azonban egy másik, nagyobb hajó is, egy „vitorlás”, amiben már nem vagyok egyedül. Rajtam kívül van egy másik „hajós” is, a férjem.

Hogy a vitorlásunk merre halad és hogy az egyensúly a külső/belső viszontagságok esetén is megmaradjon, azért ketten vagyunk felelősek.

Hivatalosan, tegnap volt épp 15 éve, hogy felszálltunk erre a vitorlásra. Közben lett két kis utasunk is, a két fiunk.

A gyerekek „beszállása” megbillentette a hajót, hisz a szülői szerepre senki sincs kellően felkészítve, az egy fejlődési folyamat. A gyereknevelésen felül, közös életünk során volt sok más történés is. Volt, hogy a férjem jobbra, én meg balra mentem volna és áldozatos, megfelelni vágyó szerepet játszva haladtunk, hol jobbra, hol balra, vagy épp feladtuk és inkább nem haladtunk, hanem egy helyben maradtunk.

Sok helyzeten vagyunk túl együtt. Volt közben, hogy a vitorlásunk erős szelet kapott, volt, hogy háborgót, volt, hogy a zátonyt épp sikerült elkerülnünk. Nemrég majdnem felborultunk és ott voltunk, hogy inkább kiszállunk belőle és ki-ki a saját csónakjában evez tovább, az utasok pedig majd hol egyikben, hol másikban ülnek.

Van azonban egy dolog, egy tőkesúly, ami a mi vitorlásunk alatt mélyen és stabilan mindig visszabillenti az egyensúlyt. Ez a Szeretet, amit egymás iránt érzünk. Felülírt mindent.

Hiszem, hogy minden okkal történik, nem véletlenül. Hiszem, hogy el kellett jutnunk arra a pontra az életünkben, amikor ki akartunk szállni a vitorlásból. Hiszem azt is, hogy az a pár hónap – amikor teret engedve egymásnak többször ültünk a saját csónakunkban otthagyva a közös vitorlást – kellett mindkettőnknek. Átértékeltünk ekkor sokmindent, a saját, a közös életünket, az otthonunkat, a kincseinket, amiket együtt teremtettünk.

Végül a csónakok visszaeveztek a vitorláshoz. Ott vannak most is mellé csatolva, és ha úgy van kedvünk elmehetünk egyet evezni egyedül, mert kell ez is olykor.

Megtanultuk, hogy elengedni egymást nem egyenlő a kiszállással. Bízunk abban és hisszük is, hisz megtapasztaltuk, hogy az egyéni „csónakos” utak is kellenek ahhoz, hogy az egyensúly megmaradjon a közös életünkben, a vitorlásunkon, a családunkban.

Nem véletlen, hogy a kisebbik fiam országos diákolimpiai részvétele, a Balatonhoz szólított minket, pont a 15. házassági évfordulónkon. Az sem volt véletlen, hogy egy 28 éve nem látott kézis, kollégista barátnőm, pont most jött vissza az életembe. Úgy alakult, hogy másfél napot töltöttünk együtt a Balatonnál nagyon jó társaságban, tartalmasakat beszélgetve és életünkben először Neki és a párjának köszönhetően, együtt vitorlázhattunk a Balatonon.

Most is volt, hogy megcsapott minket a szél (átvitt értelemben is

), de történt egy-két olyan momentum is, amit örökre a szívembe zártam.

…és ha majd nem én leszek az, akinek ki kell szállni a vitorlásból ahhoz, hogy egy kicsit a saját csónakjában evezzen, akkor erre a momentumra gondolva tudni fogom, hogy az egymás iránt érzett